Bergson: Idő és szabadság

„A filozófiához voltaképpen, mint a valláshoz minden igazi léleknek köze van: de Bergson filozófiája kétszeresen érdekelheti az irodalmi érdeklődésű magyar olvasót…

Bergsont reakciósnak mondják; az; de ez a reakció szabadságot jelent.”

/Babits Mihály/

Mi is az idő? Beszélhetünk időről fizikai értelemben, és akkor azt mondjuk, hogy a változás mérésére szolgáló fogalom. Évezredek óta számos eszközt hoztak létre, melyekkel próbálták meghatározni a „mennyiségét”, azonban biztosan állíthatjuk, hogy az idő egy megragadhatatlan fogalom, pontosan nem definiálható.

Mennyire valóságos az az idő, amelyikben élünk? Valóban mérhető a változás, és ebből mi mennyit érzékelünk? Az idő okozza azt, hogy megöregszünk, ősszel lehullnak a levelek, vagy hogy kialusznak a csillagok? Az ember számos dolgot képes érzékelni: érzünk illatokat, látunk színeket, halljuk a hangokat, de magát az időt közvetlenül képtelenek vagyunk felfogni. Mégis sokszor úgy tűnik, hogy az idő egyszer ólomlábakon jár, máskor meg csak úgy rohan. Erre a problémára Bergson ad választ Idő és szabadság című művében.

Henri Bergson XIX-XX. századi nagy hatású francia filozófus. Megkülönböztette a szubjektív és az objektív időt.

Szerinte szubjektív idő az, amit valóban átélünk. Én ezt úgy mondanám, hogy az, amit megélünk. Sokszor hagyjuk, hogy tétlenül múljanak el perceink, és nem nézünk szembe véges létünkkel, és az idő visszaforgathatatlanságával. Itt hadd idézzem Martin Heideggert, aki szerint ahhoz, hogy létünk teljessé, autentikussá váljon, szembe kell néznünk annak végességével. Sokszor halljuk, hogy Carpe diem, élj a mának, és ez mindenre feljogosít. Nem, ragadd meg a napot, élj a jelenben, tedd az időt szubjektív idővé. Itt térnék rá az objektív időre: az objektív idő az, amit eszközökkel mérhetünk. A két meghatározás kapcsolata abban áll, hogy az objektív időt könnyen szubjektívvé tehetjük, és akkor létünk valóban autentikussá válik. Bergson szerint az egész olyan, mint egy dallam /gyakran használ zenei vonatkozásokat/: néha elidőzünk egy-egy hangnál, közben ebben az „eszméletlen” állapotban a hangsor folytatódik, de életünknek az már nem lesz része, és „hihetetlen nehézséget tapasztalunk, amikor a tartamot eredeti tisztaságában akarjuk elképzelni”. /Bergson ezen gondolatait a Tartam és egyidejűség című könyvében részletesebben kifejti, az Idő és szabadság című műve sokkal inkább filozófiai megközelítésekkel él. Ez utóbbiban a gondolat „A homogén idő és a konkrét tartam” című fejezetben kerül tárgyalásra, de mégis inkább az előzőt használtam fel, mert így könnyebben értelmezhető az idő két megközelítése./

Mielőtt definiálnám a szabadságot, kitérnék Bergson érzelmekről alkotott elképzelésire. Az érzelmeket több szempont szerint csoportosította: mélységük szerint, az esztétika szerint, erkölcsi szempont szerint, továbbá ír az „erő érzetéről”. Bővebben az erkölcsi érzelmekre térnék ki, azon belül is a szánalomra. Sokak szerint a szánalom lényege abban áll, hogy magunkat a szenvedő fél helyébe képzeljük, és gondolatban átéljük mindazt, amin ő megy keresztül. Bergson erre ezt a választ fogalmazta meg: „De ha ez volna az egész, mint ahogy némelyek állították, akkor inkább azt sugalmazná, hogy kerüljük a nyomorultakat, mintsem azt, hogy segítsünk nekik, mert a szenvedés természetes borzalmat kelt bennünk.” A hangsúly az utolsó gondolatban van, mely arra ösztönöz bennünket, hogy segítsünk felebarátainknak (kissé paradox, mert önsanyargatásnak, aszkézisnek tűnik). Tovább folytatva Bergson gondolatmenetét: „A szánalom lényege tehát a megalázkodás szükséglete, a leereszkedés vágya. Ennek a fájdalmas vágyódásnak megvan a maga bája, mert növeszt bennünket… A szánalom…átmenet az undorodástól a félelemhez, a félelemtől a szimpátiához és a szimpátiától az alázatossághoz.” Sokszor bele sem gondolunk, hogy mi játszódik le bennünk, amikor valakin szánakozunk. Erre talán jó példa halálhoz és hozzátartozóink elvesztéséhez való hozzáállásunk. Tulajdonképpen kit sajnálunk? Igazából azt a jövőt siratjuk, amit az illető nélkül kell eltöltenünk. Magunkat sajnáljuk, mégis a szenvedés tisztit meg igazán. Ezt Bergson tökéletesen megfogalmazta kerek egészbe foglalva. Simonyi Károly könyvében, a Fizika kultúrtörténetében a különböző kultúrák kialakulásáról szóló részben olvashatjuk Buddha szenvedésről szóló tanait (1. Íme, ó, társaim a legfőbb igazság a szenvedésről: a születés szenvedés, a vénség szenvedés, a betegség szenvedés, a halál, a nem szeretettel egyesítve, a szeretettől elválasztva, el nem érni, ami után vágyunk… mind, mind szenvedés. /1.2- 1idézet/ )

Szabad vagyok-e akkor, amikor mások szenvedéseiben társulok? Mi is az a szabadság? Az, hogy mindent megtehetek? Akkor igazán nem mondhatjuk magunkat szabadnak, ugyanis mindig korlátok közt élünk: köt az erkölcs –bár napjainkban ez már viszonylagos fogalom-, kötnek a törvények, vagyis felelősséget kell vállaljak tetteimért. Amíg a szüleim nevelnek, az ő törvényeiket kell betartanom. Ha ennyi korlát közt élünk, akkor hogyan mondhatja bárki is, hogy szabad? Át kell értelmezni a szabadságot. A fizikai szabadságnál elsőrendűbb a mentális szabadság. Ha belül szabad vagyok, akkor mondhatom magam igazán szabadnak. „Erősség, tartam, akaratbeli meghatározódás, íme a három eszme, amelyeket meg kellett tisztítanunk, megszabadítva őket mindattól, amit az érzéki világ betolakodásának, szóval a tér eszméjétől való megszállottságunknak köszönnek.” Röviden így foglalhatnánk össze azt, hogy mikor szabad az ember: amikor nem függ az érzéki világtól, amikor képes tudatos döntéseket hozni, és nem az ösztönei irányítják. Az ember nem ösztönlény. Az előbb említett fogalmakat Bergson átértelmezi: az erősség nem mennyiségi jellemző, hanem minőségbeli. „A mennyiség szükségképpen térbeli.” Bergson mindezt továbbgondolja, mint egy tételt bizonyítva, majd a végkövetkeztetést és így fogalmazza meg: „Ha a nagyság rajtunk kívül sohasem térbeli, az erősség rajtunk belül sohasem nagyság.”

Tartam: hasonlóan az erősséghez. Kétféle tartam létezik -egyik rajtunk kívül áll, ez a jelen, vagy más szóval egyidejűség. A másik tartam bennünk van: „szerves fejlődés, mely mégsem növő mennyiség… tiszta heterogénség, melynek ölén nincsenek különálló minőségek.” Talán pont ez az, ami megkülönböztet minket a többi élőlénytől: a nem mennyiségi fejlődés. Az, hogy mi növekedhetünk a tudásban, a hitben, az erkölcsben, míg például egy növény képtelen ezekre a mechanizmusokra (bár ha a fizikai hátteret nézzük, minden új információ, melyet elraktározunk, egy-egy újabb szinapszist képez az agyunkban, így kialakul egy bonyolult rendszer. Minél bonyolultabb ez a rendszer, annál „fejlettebb” az ember).

Eszmélet: állapot, melyek különválás nélkül követik egymást (mint a dallamban a hangok, melyek közül ha csak egyet is nem hallunk, akkor már nem mondható folytonosnak az észlelés ). Ez jelentősen eltér a tértől, ugyanis a térben az egyidejűségek különválnak. Ez az idővel magyarázható: ugyanis minden új másodpercben a korábbi már csak múlt (Bergsontól eltérve én ezt így fogalmaztam meg magamnak: egy kicsit meg kell halni, hogy valami új szülessen).

A szabadságot tulajdonképpen nem lehet, és nem is kell definiálni, hiszen nincs teljesen szabad cselekedet, mert ha a tett szabadon is megy végbe, feltételeit akkor is magunkon kívül keressük. Bergson gondolatain –és ez a könyv végén nyilvánvalóvá válik, hisz maga is megfogalmazza - érezzük, hogy helyenként ellentmondanak Immanuel Kant, a XVIII. Század egyik legjelentősebb filozófusának a téziseinek. Helyenként éles az ellentét. Ezért az egész könyv felfogható egy Kantnak adott válaszként. Szívesen olvastam volna Kant reakcióját…

Dr. Dienes Valéria Bergson lélektani elemzése során a következő megjegyzést teszi: „Nem kereteket ad, hanem ajtókat nyit;” Bergson filozófiája újszerű, és eltér például Kantétól, de kétségtelenül felveszi vele a versenyt. Az egyik legnagyobb hatású filozófus, nevét együtt emlegetik Kierkegaarddal, Nietzchével-aki meglehetősen eltérő nézeteket képviselt, Shopenhauerrel. Számtalan helyen fennhagyja a továbbgondolás lehetőségét, ezzel nem szab gátakat.