Valami lelassult

Vége lett a szorgalmi időszaknak. Lelassult az élet, már csak otthon kell ülni, és seggelni a sok epszilon-deltát.Mintha az ember agya is megállt volna.
Mélyen megrendült a lelkem. És kiüresedett. Elővettem egy régi dobozt. Filléres emlékeim... Egy Kalazancius érme, egy zöld szalaggal átkötött fehér napló, egy kék bársonykönyv az utolsó osztályemlékeimmel, az összes eddigi levelem, utolsó Kálmán Mátétól, a Szent Cecíliás bizonyítványom, és egy megszáradt sárga rózsa. Mindenből az utolsó. Mind mind arra emlékeztetnek, hogy voltam valaki, voltam valaki akit szerettek, és elfogadtak. Anélkül, hogy bizonygatnom kellett volna, hogy érek. Most pedig ki kell kaparnom magamnak a saját elismerésemet. Bizonyítanom kell, hogy érek, és erőlködnöm, hogy elfogadjanak. És csakegy vagyok a sok közül. Nincs osztályom, ahol meglenne a helyem, ahol mindneki tud mindnekiről mindent, és ragaszkodunk egymáshoz. Nem ragaszkodom senkihez. Itt. Egy kivételtől eltekintve. Jó lenne ha megismernétek.

Miért kaptam azt a Kalazancius díjat. Nyilván nem véletlenül. Rászolgáltam? NEm. Most rászolgálok? Még annyira sem. Ki vagyok, hol vagyok, mindent elfelejtettem? Miért nem érzem igaznak, amit az utolsó irodalomórán írt nekem az osztályom, rólam. Bár jól esik. Szarulok. Kockulok. Elfelejtettem, hova megyek, és hogy honnan jövök. Olyan szép elveim voltak. Olyan tökéletes elvek. Ilyen a felnőtté válás, hogy az ember elveszti az elveit?BArátaim, messze vagytok. Jó lenne veletek lakni. Biztonságban érezném magam. Olyan régen mondtam már valakinek azt, hogy szeretem. Szeretlek Titeket! És milyen jó volt ezt a piárban minden második héten de legalább ilyen sűrűséggel elmondani valakinek.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések