boldogság

"Mert valaminek mindig meg kell halnia bennünk, hogy a helyére valami új születhessen."
/"Gandhi"/

Részben el kell hagynom Téged múlt, bármennyire fáj is, mert nem élhetek tovább Benned. Mert míg Benned élek, nem nézek előre, nem látom az ablakokat az ajtók helyett. Megmarad belőled minden, ami szép volt, minden, ami fájt. Orromban érezni fogom alkonyatod illatát, a pázsitot, melyen annyiszor feküdtünk. Fülemben megmarad az emberek nevetése, az esti vidám zsivaj, a fáradt mondatok reggelinél, esti imáid sorai, a barátok szava, lányok kacagása, fiúk boldog kiáltásai focizás közben. Szememmel mindig látni fogom a rám tekintő földi angyalok arcát, kikre öröm volt nézni, a naplemente fényét, mely betöltötte a hálót, minden egyes mosolyt és könnyet, melyet megláthattam, melyet megláttak rajtam. Bőrömön érezni fogom ezen angyalok simogató kezeit, melyeket mindig megfoghattam, ha szükségem volt rájuk, melyektől olyan semmiségeket kaptam, amelyek mégis a világot jelentik, melyek fölemeltek, ha nem bírtam több lépést megtenni. Minden pillanatodat elevenen megőrzöm, és így búcsúzok Tőled: Úgy élsz bennem, akár a vérem, nyitott szememben a világ, fájdalmaink a létezésben. Vagy ép üvegben a szilánk. Belőlem már Te ki nem válhatsz, mint halál a létezésből, éjszakáimból az álmok. Élők a múló időtől.