És....

Most úgy érzem magam, mint egy sügér! Mit rontok el? Nem vagyok kihívó, már táncra sem járok, mindig igyekszem lányok mellett ülni előadáson, gyakorlaton meg alap, nem vagyok magamutogató, 1 kivételtől eltekintve nem kérek fiúktól segítséget. Akkor mi a baj? Elvileg már a Google sem találja meg a blogot, nyilvános fórumon nincs megadva a címe. Elegem van! Éhes vagyok és fáradt, és még egy hét, és egy zh, és egy szerves beadandó, és már semmihez sincs kedvem, pedig délután még ugrálni tudtam volna örömömben. És nem akarok a gyakorlatvezetőnkkel sörözni menni (csoportprogram), és ugyanolyan láthatatlan akarok lenni, mint gimnáziumban, ahol az arisztokratákon és a szobatársaimon kívül senki nem vett észre. És csendet akarok, és nyugalmat, és biciklit, és hogy minden legyen a régi. De nem olyan régi, mint amilyen egy éve volt, hanem olyan régi, amilyen mondjuk 11-ben bolt. Unom, hogy felnőttként kell viselkedni, hogy nem vagyok szabad, mert végignézek magamon, és nem azt az embert látom, aki néhány hónapja volta, hanem egy átlagembert, aki nem tűnik ki a narancssárga szoknyájával vagy a copfos hajával. Nem magamat látom... És tudom, hogy mások elvárásainak akarok megfelelni: legyél okos, legyél szép, és akkor mi nagyon büszkék leszünk rád. Legyen majd egy jó házasságod, és légy sikeres, építs karriert, légy te a legjobb, és közben maradj normális, és maradj ember. Kezdem elveszteni az emberségem. Hülyeségeket csinálok, és ezzel tisztában vagyok. Csak egy lettem a sok pesti lány közül, akiknek jóformán minden mindegy. És nem bánom, ha személyes ez a bejegyzés, szerencsére csak Ti olvassátok (már rég meg kellett volna tenni). És hiányoznak a mély beszélgetések, mert csak egy űrt érzek magamban, meg azt, hogy már nincs is semmi gondolatom, csak az, hogy mit kellene kutatni, hogyan írjam meg a sejtszimuláló programomat, mit fognak zh-ban kérdezni, mit főzzek vacsorára, miért vagyok még mindig egyedül, miért vagyok elégedetlen, amikor "mindenem" megvan? Tudjátok mi kellene? Az, hogy tudjam, hogy merre tart az életem, hogy tudjam, hogy igen, x éven belül biztosan megtalálom én is azt, akihez tartozni fogok, és akivel le fogom élni az életem. Vagy ha nem, akkor azt is szeretném tudni, mert akkor nem gondolkodok hiába. És bevallom, rossz nem tartozni senkihez, és mégis utálom, ha valaki egy méternél közelebb jön, néha azt is, ha csak pusztán hozzám mer szólni. És tudom, hogy éssel nem kezdünk mondtot! Bocsánat, ez a bejegyzés kellett!!!