Egyszervolt Élmények az Őrségben
Azaz túra egy kedves ismerőssel. Hmm. Igazából ha mindent le akarnék írni, akkor éjfélig gépelnék. Úgyhogy csak nagyjából:
Hát az egész úgy kezdődött, hogy szombat hajnali 5 óra, ébresztő! Otthonról késve indulás, a várost 87 literes hátizsákkal keresztülsprintelés, és vonat majdnem lekésés. És volt a bemelegítés. Aztán csatlakozott a kedves ismerős, elvonatoztunk a indulópontig (Őriszentpéter), és kezdődhetett is a gross túra.
Fél 9: Marhára élveztem. Hatalmas pelyhekben esett a hó, gyönyörű volt a táj, én pedig tele erővel energiával. Aztán hogy hogy nem, kicsit eltöszmörögtük az időt. kb 10 percenként megálltunk, hogy miért, már nem tudom.
Fél 2: Herzlich willkommen in Kondorfa. A tervezett táv egyharmada. Irány a faluközpont (a kocsma). Benn jó sör (ami jön is megy is, sebaj, ha rongyom rámegy is, culám cipőm...), és mellé 3 fickó...
-Hova mennek maguk?
-Felsőszölnökre.
-Gyalog?
-Igen
-Hát maguk tiszta hülyék, már bocsánat. Az még legalább 30 km.
- Nem mert mi a túristaúton megyünk?
-Az meg mi?
- Hát tudja a piros jelzésen
- De hát még arra is legalább 20 km.
(Buhhhhh)
Szóval miután lehülyéztek a kondorfai kocsmalakók, úgy döntöttünk hogy tovább visszük magunkat, meg a 15 kilós hátizsákunkat. Hát ott már kezdett bennem alábbhagyni a lelkesedés. Na irány a piros. Mentünk is egy darabig, mígnem elfogyott a piros. A térkép szerint egy totál behavazott domboldalon kellett volna mennünk. Ohne fa, ohne jelzés. Ok. Hát akkor, mély lélegzet, betájoltuk az irányt, és elindultunk az erdőben. Rengeteg hó, rengeteg dzsindzsa, rengeteg őz, meg rengeteg vadász, úttalan utak, és NO piros. Egy órán keresztül gyalogoltunk így az erdőben, iránytű nélkül, a fák mohás oldalából tájékozódva, amikor is kezdtem nagyon kétségbe esni, mivelhogy már délután felé járt, és az út felénél voltunk, azazhogy fogalmunk sem volt, hogy hol. Aztán végül totál véletlenül megláttam az egyik fán a hőn áhított piros csíkot, és du. 4 vagy5 körülre be is értünk a faluba.
Onnan beázott lábbal rohadó vállakkal és szétzúzott derékkal nekivágtunk a sötétedő erdőnek. Aztán műút rengeteg gyaloglás, vagy inkább már csak csoszogás. Alkonyat. Kezdtem komolyan gondolkodni azon, hogy vajon a mentőket kell-e fél órán belül tárcsáznom, vagy a Fekete Rózsát. Merthogy már nagyon kezdtem elfáradni.
Este 6: Hogy hogy nem beérkeztünk Orfaluba. A tudatom már kezdett teljesen kikapcsolni, így nem tudtam felfogni, hogy koromsötét van, és még 8 km vissza, és hogy ezután ismét erdő következik. A kedves ismerőssel letelepedtünk egy harangláb tövébe, és úgy ültünk ott, mint két rakás szarkupac. Na most mi lesz? Innentől következtek a váratlan fordulatok: stoppolás, autó legurgatása egy domb tetejéről, kecske-, kutya-, macska-, nyúl- amit el tudtok képzelni etetés és simogatás, utazgatás Szlovéniába majdnem üres tankkal, és mindehhez egy iszonyat rendes cseh-német-magyar nő. Így jutottunk el Felsőszölnökre este 9 órára, egy lószagú telepakolt kocsival, amit szerintem már csak a festék tartott össze. És hogy onnan mi tartott még másfél órába, hogy megtaláljuk a kulcsosházat? Kétszer végigvánszorogtunk a falun csigatempónál is lassabban, mert nyomorékok voltunk. Mint két vénasszony, nyögve csoszogva, elesve, fázva, éhesen, sötétben úgy másztunk még fel a falut körülvevő dombok közül a lehető legmagasabbra.
Éjjel 10 óra: Megvan a kulcsosház. Tulaj szerint kulcs a villanyórában papírba becsomagolva. Odamegyünk az órához, benne a papír, huhhh. Szétnyitom az egyiket, nincs kulcs. Szétnyitom a másikat, nincs kulcs. Basszus, nem hiszem el. Mi lesz még ma? Nem, nem fogok sírni. Anyád. Telefon... Másik villanyóra...? Ezazz megvan a kulcs.
Fél 11: vacsorakészítés, vízbeszerzés kerekes kútbul, tüzelés, irgalmatlan füst, lábrohadás, és egy pár váltáscipő úgynevezett "papucs" két fő részére. Csak nyögtünk, és nyögtünk. Nem, nem úgy mint a Rysyn. bég jobban. Ugyanis, ez a táv pontosan 37 km volt. Túracuccal. Bakker. Fél 1 körül le is tudtunk feküdni, és igyekeztünk valami alvásszerű dolgot művelni. Csakhogy nem lehetett, több okból kifolyólag:
-a tűz, ha njól megrakta az ember, akkor is fél órán belül elaludt
-hagymát ettünk vacsorára
-nyikorgott az ágy
Hajnali 3 óra: Arra ébredtem, hogy kegyetlenül fázok, árad belőlem a hagymaszag (a vacsora), rohadtul szomjas vagyok, és ha nem megyek ki azonnal, akkor rámtör a szégyen (magyarul bepisilek). Levánszorgok arról a nyekergő ágyról, kimegyek. Ja WC az udvaron SEM volt, ki ahova szeretne... Egyetlen egy gond volt, hogy a bejárati ajtót nem tudtam kikulcsozni. Miután elszidtam szegény ajtónak az anyját, keresztbe rakott lábakkal elkezdtem azon gondolkodni, hogy most mi a fenét csináljak. a kedves lakótársamat nem akartam felkelteni emiatt, úgy hogy megcéloztam a kb méterhúsz centi magasan levő 30x30as ablakot, és valahogy azon keresztül kimásztam az ún papucsban amibe közben folyt a hólé, miközben futva félkábultan kerestem valami szimpatikus helyet. Hogy hogy másztam vissza, ne kérdezzétek.
Hajnali 7 óra körül: Többszörös felébredés után, magszólal az ébresztő. Anyád. Hogy hogyan fürödtem meg reggel 7-kor, és hogy hogyan könyörögtem ki a lakótársamat az ágyból, nem részletezem.
D.e fél 9: félszlovén mise, természetesen nem a hegy tetején, hanem lenn a faluban. Levánszorgás, úgy mint két hadirokkant. Mise után gyorsan fizettünk a néninek, és úgy döntöttünk, hogy hazafelé nem teszünk egy lépéssel sem többet, mint amennyi a buszmegálló. Így is volt. Az egész nap utazgatással ment el, és kb 5-6 átszállással, de sebaj. Nagyon jó volt. És 37 km.
Ja, képpel sajnos nem tudok szolgálni, mert megfázott a fényképezőgép, és bedobta az unalmast. Maximum a vacsoránkról, de nem hiszem, hogy ez bárkit is érdekel...
Hát az egész úgy kezdődött, hogy szombat hajnali 5 óra, ébresztő! Otthonról késve indulás, a várost 87 literes hátizsákkal keresztülsprintelés, és vonat majdnem lekésés. És volt a bemelegítés. Aztán csatlakozott a kedves ismerős, elvonatoztunk a indulópontig (Őriszentpéter), és kezdődhetett is a gross túra.
Fél 9: Marhára élveztem. Hatalmas pelyhekben esett a hó, gyönyörű volt a táj, én pedig tele erővel energiával. Aztán hogy hogy nem, kicsit eltöszmörögtük az időt. kb 10 percenként megálltunk, hogy miért, már nem tudom.
Fél 2: Herzlich willkommen in Kondorfa. A tervezett táv egyharmada. Irány a faluközpont (a kocsma). Benn jó sör (ami jön is megy is, sebaj, ha rongyom rámegy is, culám cipőm...), és mellé 3 fickó...
-Hova mennek maguk?
-Felsőszölnökre.
-Gyalog?
-Igen
-Hát maguk tiszta hülyék, már bocsánat. Az még legalább 30 km.
- Nem mert mi a túristaúton megyünk?
-Az meg mi?
- Hát tudja a piros jelzésen
- De hát még arra is legalább 20 km.
(Buhhhhh)
Szóval miután lehülyéztek a kondorfai kocsmalakók, úgy döntöttünk hogy tovább visszük magunkat, meg a 15 kilós hátizsákunkat. Hát ott már kezdett bennem alábbhagyni a lelkesedés. Na irány a piros. Mentünk is egy darabig, mígnem elfogyott a piros. A térkép szerint egy totál behavazott domboldalon kellett volna mennünk. Ohne fa, ohne jelzés. Ok. Hát akkor, mély lélegzet, betájoltuk az irányt, és elindultunk az erdőben. Rengeteg hó, rengeteg dzsindzsa, rengeteg őz, meg rengeteg vadász, úttalan utak, és NO piros. Egy órán keresztül gyalogoltunk így az erdőben, iránytű nélkül, a fák mohás oldalából tájékozódva, amikor is kezdtem nagyon kétségbe esni, mivelhogy már délután felé járt, és az út felénél voltunk, azazhogy fogalmunk sem volt, hogy hol. Aztán végül totál véletlenül megláttam az egyik fán a hőn áhított piros csíkot, és du. 4 vagy5 körülre be is értünk a faluba.
Onnan beázott lábbal rohadó vállakkal és szétzúzott derékkal nekivágtunk a sötétedő erdőnek. Aztán műút rengeteg gyaloglás, vagy inkább már csak csoszogás. Alkonyat. Kezdtem komolyan gondolkodni azon, hogy vajon a mentőket kell-e fél órán belül tárcsáznom, vagy a Fekete Rózsát. Merthogy már nagyon kezdtem elfáradni.
Este 6: Hogy hogy nem beérkeztünk Orfaluba. A tudatom már kezdett teljesen kikapcsolni, így nem tudtam felfogni, hogy koromsötét van, és még 8 km vissza, és hogy ezután ismét erdő következik. A kedves ismerőssel letelepedtünk egy harangláb tövébe, és úgy ültünk ott, mint két rakás szarkupac. Na most mi lesz? Innentől következtek a váratlan fordulatok: stoppolás, autó legurgatása egy domb tetejéről, kecske-, kutya-, macska-, nyúl- amit el tudtok képzelni etetés és simogatás, utazgatás Szlovéniába majdnem üres tankkal, és mindehhez egy iszonyat rendes cseh-német-magyar nő. Így jutottunk el Felsőszölnökre este 9 órára, egy lószagú telepakolt kocsival, amit szerintem már csak a festék tartott össze. És hogy onnan mi tartott még másfél órába, hogy megtaláljuk a kulcsosházat? Kétszer végigvánszorogtunk a falun csigatempónál is lassabban, mert nyomorékok voltunk. Mint két vénasszony, nyögve csoszogva, elesve, fázva, éhesen, sötétben úgy másztunk még fel a falut körülvevő dombok közül a lehető legmagasabbra.
Éjjel 10 óra: Megvan a kulcsosház. Tulaj szerint kulcs a villanyórában papírba becsomagolva. Odamegyünk az órához, benne a papír, huhhh. Szétnyitom az egyiket, nincs kulcs. Szétnyitom a másikat, nincs kulcs. Basszus, nem hiszem el. Mi lesz még ma? Nem, nem fogok sírni. Anyád. Telefon... Másik villanyóra...? Ezazz megvan a kulcs.
Fél 11: vacsorakészítés, vízbeszerzés kerekes kútbul, tüzelés, irgalmatlan füst, lábrohadás, és egy pár váltáscipő úgynevezett "papucs" két fő részére. Csak nyögtünk, és nyögtünk. Nem, nem úgy mint a Rysyn. bég jobban. Ugyanis, ez a táv pontosan 37 km volt. Túracuccal. Bakker. Fél 1 körül le is tudtunk feküdni, és igyekeztünk valami alvásszerű dolgot művelni. Csakhogy nem lehetett, több okból kifolyólag:
-a tűz, ha njól megrakta az ember, akkor is fél órán belül elaludt
-hagymát ettünk vacsorára
-nyikorgott az ágy
Hajnali 3 óra: Arra ébredtem, hogy kegyetlenül fázok, árad belőlem a hagymaszag (a vacsora), rohadtul szomjas vagyok, és ha nem megyek ki azonnal, akkor rámtör a szégyen (magyarul bepisilek). Levánszorgok arról a nyekergő ágyról, kimegyek. Ja WC az udvaron SEM volt, ki ahova szeretne... Egyetlen egy gond volt, hogy a bejárati ajtót nem tudtam kikulcsozni. Miután elszidtam szegény ajtónak az anyját, keresztbe rakott lábakkal elkezdtem azon gondolkodni, hogy most mi a fenét csináljak. a kedves lakótársamat nem akartam felkelteni emiatt, úgy hogy megcéloztam a kb méterhúsz centi magasan levő 30x30as ablakot, és valahogy azon keresztül kimásztam az ún papucsban amibe közben folyt a hólé, miközben futva félkábultan kerestem valami szimpatikus helyet. Hogy hogy másztam vissza, ne kérdezzétek.
Hajnali 7 óra körül: Többszörös felébredés után, magszólal az ébresztő. Anyád. Hogy hogyan fürödtem meg reggel 7-kor, és hogy hogyan könyörögtem ki a lakótársamat az ágyból, nem részletezem.
D.e fél 9: félszlovén mise, természetesen nem a hegy tetején, hanem lenn a faluban. Levánszorgás, úgy mint két hadirokkant. Mise után gyorsan fizettünk a néninek, és úgy döntöttünk, hogy hazafelé nem teszünk egy lépéssel sem többet, mint amennyi a buszmegálló. Így is volt. Az egész nap utazgatással ment el, és kb 5-6 átszállással, de sebaj. Nagyon jó volt. És 37 km.
Ja, képpel sajnos nem tudok szolgálni, mert megfázott a fényképezőgép, és bedobta az unalmast. Maximum a vacsoránkról, de nem hiszem, hogy ez bárkit is érdekel...
Megjegyzések