Joakim-a világ 30 év múlva-javított verzió

Joakim
- Avagy: a világ harminc év múlva -

A nevem Joakim, és bohóc vagyok. Mióta az eszemet tudom, egy cirkuszban dolgozom. Nem is tudnám máshogy elképzelni az életemet. Az édesapám is bohóc volt, édesanyám pedig kötéltáncos. Itt nőttem fel a sátrak között, jártuk a világot, közben nevettettünk. Jaj, hogy nevettek az emberek, és ilyenkor annyira örült a szívem, mert éreztem, hogy nem vagyok hiába! Egyszer sikerült mosolyt csalnom egy beteg kisfiú arcára. Talán az volt életem legszebb élménye.
Megöregedtem, és bár gyakran hallom, hogy öreg bohóc nem vén bohóc, valami mégis megváltozott. Az emberek már nem nevetnek, amikor meglátják színesre mázolt arcomat, vagy amikor egyszerre hat labdát dobálok, majd megbotlok a saját lábamban. Valami megváltozott, és nem bennünk, bohócokban, nem, azt hiszem, hogy a többi ember szívében. Mintha elfelejtettek volna nevetni…

Szombat este van. A mai előadáson kitekintettem a függöny mögül. Alig jöttek el. Az első sorban egy idős hölgy ül a kis unokájával. A kisfiú egy robotkutyát tart a kezében. Gazdagok lehetnek, a nő bundát visel. Olyat, amilyet a magamfajták nem nagyon vehetnek meg a feleségüknek. A kutya is a legújabb modell, csak úgy csóválja a farkát, közben mozgatja ide-oda a fejét, és ha a gazdája a fejét cirógatja, vakkant egyet. Na tessék, még a nyelvét is lógatja. Talán még a nyála is csorog. Mi mindent ki nem találnak! Emlékszem az első és egyben utolsó kutyámra, Pászkálra. Nyomtalanul eltűnt, majd nagy botrányt kavart a hír, hogy a környék összes kutyáját begyűjtötték a sintérek, és elszállították egy laborba, ahol az idegrendszerüket tanulmányozták, közben szörnyű kínokat éltek át szerencsétlen állatok. A tettesek ellen pert indítottak, de az nem pótolhatta kis barátomat. Néha még a porondra is befutott. Hosszú évek során egy közös produkciót is kitaláltam: én hanyatt feküdtem, a lábam az ég felé nézett, „bicikliztem”, ő pedig a talpamon elszántan szedte a mancsait. Nagy sikerünk volt.
Ó, ott meg egy kopasz férfi ül. Zavart a tekintete. Biztos most jön a munkából. Nem értem az embereket. Annyi időt nyertek, mióta feltalálták ezeket a gondolkodó robotokat, amik minden házimunkát elvégeznek, és mégis túlhajszolják magukat. A bejárat felé tekintget, biztos vár valakit. Talán a feleségét és a gyerekeit, de az is lehet, hogy csak egy ismerős arcot keres.
Amott meg egy egész tucat gyerek ül. Biztos ők jöttek azzal a piros birdbusszal, ami az előbb szállt le. Az én időmben még nem voltak ilyen buszok. Voltak emeletes buszok, voltak sárga buszok és kék buszok, távolsági buszok és vizibuszok, emlékszem az öreg Ikaruszokra, amint zötyögtünk velük a Baross utcán. Hol vannak már azok…
Az a kék kalapos hölgy meg egy hologrammal beszélget. Zaklatottnak tűnik, biztos rossz hírt hallott. Most hirtelen eltűnt a kép. Feláll és kimegy. Talán vissza se jön, pedig megváltotta a jegyét. Igaz, nem volt drága.
Lassan kezdődik az előadás, és a nézőtér csaknem kong az ürességtől. Sokan még ilyenkor is dolgoznak, nincs idejük elhozni a gyerekeiket, pedig emlékszem, hogy harminc éve milyen szép családi program volt a cirkusz. Annyi mosolygó gyerekarcot lehetett látni. Ma meg örülünk, ha ennyien eljönnek, hogy lássák Joakimot, a bohócot.

Kezdődik az előadás. Felcsendül a szokásos trombitaszó, majd az igazgató elmondja számtalanszor hallott köszöntő szövegét. Most hirtelen elnémult. Hiába, ide vagy oda, ez az új technika, hogy milliméteres mikrofonokat építenek be a jelmezekbe, nem használ semmit. Kétségtelenül esztétikusabb, de ugyanolyan gyorsan elromlik, mint a régi. Bezzeg az öreg Joakimnak nem kell hangosítás, megoldom én magam. Modern technika…

Még néhány perc, és én következek. Mintha az élet nagy színpadára lépnék fel, ahol eljátszok egy szerepet, és a cél az, hogy másokat boldogabbá tegyek. Néha nevetek, esetleg sírok –sokan a szerencsétlenségemen nevetnek, szeretik látni, hogy mennyire esetlen az a figura ott a porondon-. Mindig is jobban szerettem boldog bohócot alakítani, de akarva, akaratlanul néha lehervad a mosoly mázolt arcomról, amikor a közönség nem nevet.
Egyesek csodálkoznak, hogy a cirkusz semmit sem változott az elmúlt harminc évben, holott már mások a szórakozási igények. Az egészen kicsik tapsolnak és újonganak. Rájuk még nem hatott a társadalmunk dekadenciája. Ők még tudnak örülni az élet apró örömeinek. Az öregek nosztalgiázni járnak ide. Szerintük is kell valami állandóság, amikor minden változik. Ők már nem képesek tartani a tempót a technika fejlődésével, bár a beültetett gyógyszeradagolóknak kifejezetten örülnek, és valami csodának tartják. Ennyivel kevesebb dologra kell figyeljenek. Sajnos, csak kevesek tudják még megfizetni, de remélhetőleg ez is olyan lesz, mint HIV-vírus ellenszere, ami csak kezdetben volt megfizethetetlen, majd néhány év múlva gyakorlatilag a legszegényebbek is hozzájuthattak. A középkorúak legfeljebb gyerekeiket kísérik el, vagy rábízzák őket a robot dadusra. Ezek a gyerekek gyakran sírnak, mert a robot nem engedi fel őket a színpadra, amikor a pónikon lehet lovagolni. Hiába, a technika nem tökéletes…

Kilépek a porondra. Egyből egy lila sapkás leányzót pillantok meg. Feltehetően az a szép nő mellette az édesanyja. Amott meg a néni az unokájával és azzal a rusnya ezüstszínű kutyával.
Óriási cipőmmel végigtotyogok a porondon, majd belekezdek a produkciómba, amit már lassan harminc éve játszok. Eljátszom, hogy boldog vagyok. De az emberek nem nevetnek, csak néznek komoran. Maguk sem hiszik el, hogy ebben a világban még lehet boldognak lenni. Csak a lila sapkás kislány tapsol, illetve a birdbuszos gyerekek. Ők is kicsik, és még mit sem tudnak az életről. Az idősebbek arca komor. Így telnek az előadások immár hosszú, hosszú évek óta…
Vasárnap reggel arra ébredek, hogy az arcomra csöpög a víz. Kint szakad az eső, a lakókocsi teteje pedig rozsdás, átfolyik rajta a víz. Ennek ellenére, bár eltelt már több mint huszonöt év, és még mindig tudok örülni az esőnek. A világon talán minden más lett, de az illat, ami az esővel jár, az ugyanaz, mint évtizedekkel korábban. Gyerekként „esőillatnak” neveztem.
Már megint hasogat a szívem. Három éve volt egy szívműtétem, hiába, a bohócok is megöregednek, és tönkremegy az egészségük. Akkor kaptam egy műszívet, ami tökéletesen üzemel, talán még jobban is, mint a régi, mert nem fáradok olyan hamar. Azt mondják, a stressz volt a bűnös. Egyre több az infarktusban elhalálozók száma. Személy szerint nem lep meg, túlhajszolják magukat, és megfeledkeznek arról, hogy nemcsak kenyéren élünk. Emlékszem, hogy gyermekkoromban gyakran olvastam A kis herceget, aki arról beszél, hogy barátkereskedők nincsenek, ezért az emberek magányosak. Ma már vannak, csak be kell menni a megfelelő szaküzletbe –a Práter utcában is van egy-, és az ember megrendeli a kívánt barátot egy robot formájában. Nem kell mást tennie, csak kitölt egy kérdőívet a kívánt tulajdonságokról, és néhány napon belül érkezik is a lelki társ, aki nem kritizál, könnyezik, ha sír a „tulajdonosa”, vagy ötleteket ad, ha nem tudja az illető, hogy hová vigye vacsorázni a kedvesét. Ó, hány és hány embert látok robotokkal a nézőtéren! Természetesen nekik is kell jegyet venniük. Mindezek ellenére, az emberek magányosabbak, mint valaha. Annyira siettetnek mindent, a fejlődést, az élvezeteket, a felnőtté válást, hogy közben elfelejtenek igazán emberek lenni. Mondja mindezt egy bohóc, aki a saját meseszerű világában él, ahol az értékek ugyanazok, mint harminc vagy negyven éve, ahol nem változik semmi, legfeljebb megöregszünk… De amint már említettem, öreg bohóc nem vén bohóc.
Már csak néhány hetet töltünk a városban, aztán tovább állunk, mielőtt elkezdene havazni. Kiszámíthatatlan az időjárás, december közepe van, a sátorban tikkasztó a hőség, de egyik napról a másikra leeshet az első hó. Emlékszem, talán tíz-tizenkét éve három egymást követő esztendőben egyáltalán nem havazott. Megütközve álltunk az esett felett. Mióta az eszemet tudom, ilyen addig még nem fordult elő. Korábban el sem tudtam volna képzelni a telet hó nélkül. Ha az ember fehér karácsonyt szeretne, csak meg kell rendelnie a megfelelő weboldalon, és két nap múlva borsos összegért érkezik is a hó, ami semmiben sem különbözik az igazitól, azt leszámítva, hogy még ebben a melegben sem olvad el, csak ha lejár a szavatossága. Garanciát is vállalnak rá. A hóról jut eszembe, hogy egyik télen egy furcsa kinézetű ember berohant a porondra, és egy új vallás tanait kezdte el hirdetni. Akkor még Pászkállal adtam elő a mutatványaim nagy részét. Egyre kevesebben vagyunk keresztények. Az arabok berobbantak a Kárpát-medencébe, mindenki az iszlám reneszánszról beszél, ami most érte el csúcspontját. Legutóbb Rómában járt a társulatunk, és mit láttunk? A Szent Péter téren egy új mecset épül. Négy minaret már áll. Nagyon lelkes közönséget alkotnak az arabok, sokan többször is eljönnek ugyanarra a műsorra. Gyakran vannak külföldi nézőink, ez abból is adódik, hogy egyre több a bevándorló, mi pedig egyre kevesebben vagyunk. Az is előfordult, hogy egy mongol fiú be akart lépni oroszlánidomárnak. Csak öreg oroszlánjaink vannak, akik olyanok, mint a ma született bárány. Öreg oroszlánok, öreg lakókocsik, öreg bohócok…
Észre sem vesszük, hogy elrepül felettünk az idő. Harminc éve ugyanazt tettem, mint most: szerepeket játszottam, hogy boldogabbak legyenek az emberek, és hogy magam is boldogabb legyek. Mi mást tehetne egy bohóc? Egy szomorú bohóc olyan, mint egy víg özvegy.
Lassan kezdődik a következő előadás, és bár gyerekkorom óta ugyanazt játszom, leszámítva azt a kis időt, amíg velem volt Pászkál. mégis sokan eljöttek, hogy lássák Joakimot, a bohócot…

Felcsendül a szokásos trombitaszó, majd az igazgató elmondja számtalanszor hallott köszöntő szövegét. Majd jön Joakim, mintha az élet nagy színpadára lépne fel. Óriási cipőjével végigtotyog a porondon,, majd belekezd produkciójába…