előmerészkedve a csigaházból

Szeretném, ha ilyen lenne a kertem...egy része...kertünk egy része...
van úgy, hogy az ember már más szemmel néz a dolgokra...mikor az elvakultságot fölváltja a tisztán látás. Aztán van, hogy ez nem jó...de legalább lát.
Sok minden dolog történt az elmúlt hetekben, amelyek kicsit ráébresztettek dolgokra. Így talán jobban látom a régebbi cselekedeteimet, és külső szemlélőként nézve az ember néha szomorúan eszmél rá arra, ahogy viselkedett. És belegondolok abba, hogy az ember sosem tudhatja, hogy mennyi idő adatott meg neki -és ezt most nem pesszimizmusból mondom-. És hogy egy-egy szituációban akár helytelenül cselekedhet az ember, és mi van, ha azt már nem tudja jóvá tenni? Mert elveszít valakit. Elsősorban úgy, ha az illető eltávozik. Ettől függetlenül úgy is veszíthetünk el valakit, hogy él, létezik, mégis...lehetett volna másképp.

Az utóbbi napokban saját magam tettei által rájöttem, hogy mennyire gyűlölöm az énközpontúságot. És gyűlöltem rájönnni, hogy én is ilyen voltam. És, hogy azzal, hogy csak magamat láttam, csak én léteztem magam számára milyen károkat okoztam. És, hogy majdnem elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemben. És ezáltal rájöttem, hogy utálom, ha valaki számára csak saját maga létezik. És sajnos az nem visz előre semmit. Sőt. Csak eltávolítja az embereket, hiszen amikor együttes előrehaladásról kellene beszélni, az csak úgy megy, ha az emberek egyfelé haladnak, és a másikra tekintenek..félreteszik magukat. Ami nem azt jelenti, hogy be kell hódolni a másiknak, hiszen mi is ugyanolyan teljes emberek vagyunk. Csak ha az ember leveszi azt a szemüveget, amelyen keresztül csak azt látja, hogy :"ÉN, engem ez bánt, ez nekem rossz, engem így sértettek meg", akkor észreveszi azt, hogy a másiknak szüksége van rá, hogy a másiknak hogyan lehetne segíteni, vagy ha éppen segíteni nem tudunk, akkor legalább ne bántsuk az önzőséggel. Azt hiszem még nekem is el kell gondolkodnom a saját szavaimon. De talán ha az ember felismer valamit, az már fél siker...és lehet változtatni. Ez a legszebb az egészben:hogy van lehetőség- És addig kell vltoztatni, amíg még van lehetőség.

Mostanában sokat kell Pestre mennünk, és út közben az ember nagyon jól tud gondolkodni. És sok minden "régi" dolog eszembe jutott. Amiket elfelejtettem. Elfelejtettem a pantomimet, hogy azoktól az emberektől mennyit kaptam. Elfelejtettem Gödöt, elfelejtettem mindazt, ami fontos volt. És ez szomorúsággal tölt el. Úgy érzem picit más ember lettem, és elő kellene ásni azt a valakit, aki voltam. Ahogy a versben is van: "Egy istenarc van eltemetve bennem, ásót csákányt ragadok. Testvéreim gyertek segítsetek!"...És kérlek Fantom, segíts Te is! Hogy jobb legyek. Most, ahogy ezt az idézetet leírtam, úgy jutott eszembe, hogy az emberek mennyivel többek lehetnének, ha rájönnének, hogy valahol ott van bennük is ez az istenarc...talán szebb lehetne a világ.

Bánt , hogy elmennek mellőlünk az emberek, és az is, ha mi távolítjuk el magunk mellől az embereket. Furcsa, hogy az ember bizonyos dolgokat nem tud elfelejteni, és emiatt megbocsátani sem tud. És ellöki magától az embereket. Holott az ember várja, hogy nála sem csak a hibákat lássák. és vajon miért van az, hogy az embernek a családja milliószor megbocsát, viszont ha egy "idegen", pontosabban inkább aki nem rokonunk, de közel áll hozzánk, ha ő elkövet egy olyan dolgot, amit nekünk milliószor megbocsátott a családunk, akkor mi rögtön ítélkezünk? Ez hogy van? Egy "idegentől" miért tud könnyebben elszakadni az ember?

Igaza volt Körömnek, hogy az írás által az ember jobban látja a dolgokat...

Hiányoztok...mindannyian...arisztokraták, osztálytársak, pantomimesek, volt barátok, tanárok, helyszínek, emlékek, nevetések...