Én nem tudom mi ez...
Ma hazafelé az egyetemről azon gondolkodtam, hogy milyen ember lehet az, aki megírta az X-aktákat? Megvan egy része könyvben, és brutális. Ilyen tényleg létezik? Mi van, ha igen, csak mi nem tudunk róla?
Most ezt hallgatom: http://www.youtube.com/watch?v=9-Y7trsjKxw
Meg lehet unni a zenét? Még soha nem érzetem ennyire, hogy "kell".
A Móni szerint soha nem fogok férjhez menni. Ennek több oka is van: reménytelen eset vagyok. Sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban, így kezd kialakulni az önkritikám, ami nem jár túl sok pozitívummal magamra nézve.
Izgalmasan telnek a napjaim: megtaláltam a kedvenc tusfürdőmet, levágattam a hajam. Azt hiszem ennyi...
Ó, és holnaptól énekkaros tábor, ahová semmi kedvem sincs elmenni.
Mostanában egy csomó mindenen gondolkodtam: mi lenne, ha megtudnám, hogy súlyos beteg vagyok? Mit tennék másként? Elmondanám valakinek? Nyilván nem, mert akkor sajnálnának. Mi lenne, ha elutaznék valami messzi helyre, ahol nem ismer senki, ahol nincsenek számítógépek, ahol az embereknek van idejük egymásra, ahol kifeküdhetek a fűre, és egész nap nézhetem a felhőket? Oda, ahol vannak mammutfenyők és gesztenye is terem, hogy visszahozza mindazt, ami már nincs az életemben. Régen mindenféle alakzatokat kersgéltem a felhőkben. Találtam kacsát, jegesmedvét... Régen... Egyre inkább azt érzem, hogy valami hiányzik az életemből. Nem tudom, hogy mi. Egy szikra, ami mindent söpör,energiát ad, a fellegekbe repít. Talán az, hogy lássam az életem célját. "Szeretném, ha jobb lenne általam a világ" Mennyi mindent szeretnék.
Régen nem voltam olyan, mint most. Mi változott? Mindenen felkapom a vizet, kételkedek, dühöngök, összeveszek emberekkel, mert nem értenek meg, ami az én hibám, mert nem tudom elmondani, hogy mi a baj. Mindent elrontok, figyelmetlen vagyok és szétszórt, és bebeszélek mindenféle hülyeségeket magamnak, holott utánajárhatnék a dolgoknak, és akkor nem idegesítene.
Most hirtelen ránéztem egy katicabogárra, ami a polcomon van. Egy barátomnak szántam, de valamiért nem adtam oda neki.
A helyzet nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik: reggel alig bírtam felkeni, és elképesztően fáradt vagyok most is, tehát ez okozza búmat-bajomat, de muszáj volt leírjam, mert egyedül vagyok, és senki nem ér rám...
Most ezt hallgatom: http://www.youtube.com/watch?v=9-Y7trsjKxw
Meg lehet unni a zenét? Még soha nem érzetem ennyire, hogy "kell".
A Móni szerint soha nem fogok férjhez menni. Ennek több oka is van: reménytelen eset vagyok. Sok mindenre rájöttem magammal kapcsolatban, így kezd kialakulni az önkritikám, ami nem jár túl sok pozitívummal magamra nézve.
Izgalmasan telnek a napjaim: megtaláltam a kedvenc tusfürdőmet, levágattam a hajam. Azt hiszem ennyi...
Ó, és holnaptól énekkaros tábor, ahová semmi kedvem sincs elmenni.
Mostanában egy csomó mindenen gondolkodtam: mi lenne, ha megtudnám, hogy súlyos beteg vagyok? Mit tennék másként? Elmondanám valakinek? Nyilván nem, mert akkor sajnálnának. Mi lenne, ha elutaznék valami messzi helyre, ahol nem ismer senki, ahol nincsenek számítógépek, ahol az embereknek van idejük egymásra, ahol kifeküdhetek a fűre, és egész nap nézhetem a felhőket? Oda, ahol vannak mammutfenyők és gesztenye is terem, hogy visszahozza mindazt, ami már nincs az életemben. Régen mindenféle alakzatokat kersgéltem a felhőkben. Találtam kacsát, jegesmedvét... Régen... Egyre inkább azt érzem, hogy valami hiányzik az életemből. Nem tudom, hogy mi. Egy szikra, ami mindent söpör,energiát ad, a fellegekbe repít. Talán az, hogy lássam az életem célját. "Szeretném, ha jobb lenne általam a világ" Mennyi mindent szeretnék.
Régen nem voltam olyan, mint most. Mi változott? Mindenen felkapom a vizet, kételkedek, dühöngök, összeveszek emberekkel, mert nem értenek meg, ami az én hibám, mert nem tudom elmondani, hogy mi a baj. Mindent elrontok, figyelmetlen vagyok és szétszórt, és bebeszélek mindenféle hülyeségeket magamnak, holott utánajárhatnék a dolgoknak, és akkor nem idegesítene.
Most hirtelen ránéztem egy katicabogárra, ami a polcomon van. Egy barátomnak szántam, de valamiért nem adtam oda neki.
A helyzet nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik: reggel alig bírtam felkeni, és elképesztően fáradt vagyok most is, tehát ez okozza búmat-bajomat, de muszáj volt leírjam, mert egyedül vagyok, és senki nem ér rám...
Megjegyzések
Hogyhogy csütörtökön utaztál haza? A pénteki órákat elvitte a cica? :)
A hajvágásban megelőztelek (hehe:), mert nekem szombaton vágták(hoppá a névnapodon), viszont semmiféle tusfürdőt nem találtam, és csak egy szappant tudok vinni úszáshoz(irtóra kiborultam...)
Lenne még néhány érdekes történetem, de nem én csinálom a blogot...(Máténak igaza van, ez sem tartozik ide)
hflorian
A blog meg úgy jó, ahogy Ti szerkesztitek. Az én kétbalkezem csak sehova se tegye be a lábát!:)
flórián
Térképeinket állandóan frissítenünk kell, mert különben eltávolodunk a valóságtól. (Peck után szabadon). A frissítés pedig fájdalmas. Ezt érzed át újra és újra, és időnként elbizonytalanodsz, de ezek az érzések természetesek. Ne félj tőlük. Fogadd el magadat szétszórtnak, félénknek, dühösnek. Ha törekszel arra, hogy a körülötted élőknek jobb legyen, akkor így mindenestül, Helgástul értelmes az életed.
RezsekM