Feldobottan

Így a hét végére annyira jól belejöttem az egyetemistáskodásba, hogy egészen nagyon kezdem élvezni az egészet. Lehet, hogy pont azért mert itt a péntek. Most én is úgy csináltam, mint egykorvolt nulladikas osztálytársaim, akik már a hétfői első angolórákon bejelentették, hogy "Mindjárt péntek!!" Alig várom, hogy hazamenjek. De előtte még találkozóm van egy nagyon kedves nagyon régi baráttal.
Ma annyira fel voltam dobódva, hogy egész nap vigyorogva közlekedtem az utcán, csöpögtem, mint a csap, és még a főzéshez is tök nagy kedvem volt. Addig amíg:
-fél óra utazás után kiderül, hogy ma már nem válthatom ki a diákigazolványom,
-kétszáz forinttal átvág a jegykiadó bácsi a Déliben,
-érkezik egy nagyon csúnya sms
-és cserébe még mindig nem érkezik levél, mert a posta egy kalap csigatöty
-plusz ráadás, Helga utolsó bejegyzése: a csoporttársaira ráér, rám meg nem.
-plusz a második ráadás, ma még nem alhatok otthon.
Csoda, hogy elmegy az ember kedve mindentől? Már a nap sem süt. Bár itt BP felett sosem süt igazán. Tiszta kék eget például még sose láttam, ezért minden reggel amikor befordulok az Irinyi sarkon, és az arcomba süt a korai halvány napsugár, hálát szoktam adni. De azért még rosszabb az ha egyáltalán nem süt.
Szóval nagyon lelombozódtam. Hogy legyen így az ember kedves és aranyos? Nem baj. Holnap felülök a biciklimre, és olyat tekerek, hogy utána lerohad a két vádlim. De jó lesz. Csak el innen mocskos Budapestről.
Hiányozni tetszik Mr.G. Meg szabad látogatni a hétvégén?