Szívzuhogás

Ez az utolsó napom itthon... Eléggé silány a hangulatom, és ezer felé szállnak a gondolataim. Nem vágyok új barátokra, nekem a régiek kellenek, ráadásul mennyivel jobb lenne idén is a Piárban kezdeni az évet. A csoporttársaim most valahol strandolnak, legalábbis a fórumról ez derül ki. Szombaton már én is velük leszek, vasárnap már nem ígérem... Fel sem tudom fogni, hogy holnaptól azt eszek, amit főzök, magamnak kell bevásárolnom, elintézni a hivatali ügyeket, közben tanulni, de szakítani időt a kikapcsolódásra (van egy gyönyörű zongora a közösségi teremben), a barátokra (Dodi...)... Egyszer fel kell nőni, de ilyen hamar? Alig múltam 19!

Szegény mama annyi ételt pakolt, hogy fél évig is elég lesz, és az sem eléggé meggyőző érv a számára, hogy nem lesz hely a hűtőben, így romlásra van ítélve. Papa elmagyarázta, hogy miért fontos betenni a főzeléket a hűtőbe. Egyszerű, így meg is jegyeztem: mert megromlik. Gondos mackók...

Amellett, hogy rájöttem, fölösleges takarítani, arra is rádöbbentem, hogy milyen mihaszna munka a be- és kipakolás. Már egy hete pakolok nehogy valami itthon maradjon, hogy holnap mindent kipakolhassak, hogy évvégén újra összeszedhessek mindent... Mennyi fölösleges munka.

Az egyetlen dolog, amit várok, az a holnapi találkozás Dodi barátommal, illetve Göd. Ez két dolog, de úgy sem tudok számolni, ez tény...

Megfogadtam, hogy az egyetemen megkeresem a jó arcokat, a többit meg letakarom szarvasbőrrel. Keresek valami jó közösséget -a Szt. Ignácból nem jeleztek a felvételi időpontjával kapcsolatban-, és élem vígan egyetemista éveimet. Ha már nagyon elegem lesz a világból, kimegyek Gödre a szigetre, és csak nézem majd a vizet.

Tegnap olvastam a Fritz bejegyzését, és nagyon zuhogott a szívem... Tényleg jó lenne még legalább néhány napot a Tátrában tölteni, újra ökörködni, kendőt lebegtetve Super Woment játszva lefutni a Furmanecből, és mindent megennék, megígérem, csak menjünk vissza... Ej, ha újra ott lehetnék, ahol most nem vagyok...