Szeretteim...megint az az érzés

Tegnap kellett mennem ügyet intézni, és miközben mentem az ügyig, addig elég sokat kellett gyalogolni. Így volt időm és lehetőségem gondolkodni. Aminek, mint utóbb megállapítottam, nem nagyon örültem. Sok régi és sok új gondolat ötlött fel bennem. Valami ilyesfélék:…



Kedves Arisztokraták, illetve Szívben Tartottak!
Nem tudom, mikor fogunk újra találkozni, és ez szomorúsággal tölt el. Tegnap eszembe jutott egy minden évben egyszer érzett érzés. Az az érzés, mikor tudom, hogy már csak egy-két hét van az iskolakezdésig, és sajnálom, hogy vége a nyárnak, viszont várom az új tanévet, mikor első nap iskolába megyünk, és mindenki mesél és mesél, és úgy érzem, mintha nagyon régen nem láttam volna az osztálytársaimat.

Bolond Arisztokraták:)...de így szeretjük őket

Első órák, mikor minden tanár megkérdezi, hogy ki mit csinált, és valahogy olyan kellemesen vezetődünk be a komoly tanulmányok egy újabb évébe. Aztán ott vannak az ökörködések, vagy amikor lemegyünk szünetekben és Hansszal és Nixivel együtt tűkön ülve várjuk Dzsoxit az udvaron, és mikor végre megjelenik, jön az a fura nyüszítő hang egy nagyölelés kíséretében.

"Tudom és érzem, hogy szeretsz, próbáid áldott, otló kése bennem..."
Nem a mosolygós, jól ismert tanárok fognak minket köszönteni, akikből néha lehet, hogy elegünk volt, de mégis szép emlékként tekintünk vissza rájuk. Nem egymásnak meséljük el naponta, hogy „Képzeld Dzsoxi, Hanszi, Nixi, milyen hülye volt XY, vagy milyen jót beszélgettem Z-vel.”

Most csak azt érzem, hogy szeretnék ott ülni Veletek, és újra felbontani azt a Cappy-s üveget. Szeretném, ha megint fájna a lábam, mert akkor tudnám, hogy még mindig ott vagyunk, együtt. Most minden olyan más.


Dzsoxi fáradt...

Sok apró, eddig jelentéktelen dolog értelmet nyert. Legszívesebben egész évben, sőt öt éven keresztül még abban a bizonyos Lonsdale-es pulóverben járnék, mert közelebb hozná Őt. Most már csak úgy fogom tudni énekelni a „deszeretnékénishej-t”, hogy „nézni, hogy lesz lánykából nő aztán meg férfi”, és mindig eszembe juttok majd róla.


Dzsoxival első nap

Ha azt a dalt hallom majd, hogy „szeretik, szeretik, szeretika, szeretik…”, arról is egy vidám lány fog eszembe jutni, akivel megkerültük a hegyet. És sok más egyéb. Fogalmam sincs mikor lesz megint együtt az a sok jó, fontos ember.

Helivel a hegymegkerülés után...közben

Sokszor szeretném, ha minden a régi lehetne. És tudom, hogy az elkövetkezendő időszakra is szükségünk van, és épülni fogunk általa.

De belegondoltam, hogy írták a papíron, amelyet az egyetem küldött, hogy az évnyitóra ugye ünneplőben kell menni. De például itt már nem vehetem föl a Piáros nyakkendőt ugye?Vagy…Egyszer egy jó barátom írta: „Az idő, az idő, az idő. A sebeket begyógyítja, a kapcsolatokat megerősíti!...csak győzzük kivárni.”


A csodálatos Zöld-tó.

Szóval ezek a gondolatok foglalkoztattak tegnap...És őszintén remélem, hogy egy hónap múlva talán nem fogom ennyire szörnyűnek látni a helyzetet, mert látom majd, hogy a távolság valóban nem szakítja meg azt a csodálatos valamit, amit mi egymás között létrehoztunk, és dolgoztunk érte.

Az a bizonyos harang:D

Én egyébként rájöttem a megoldásra:) Ilyen kell nekünk, mint itt a képen…Ha lediplomáztunk, kiköltözhetnénk Szlovákiába, vennénk ilyen házakat, amelyek egymás mellett vannak, és ott lennének a hegyek, és minden nap olyan lehetne, mint a Tátrában volt. Dolgoznánk, családot alapítanánk, túráznánk, esténként összeülnénk…szép lenne.