"Láttam, Uram, a hegyeidet!"

Lehet, hogy nem stílszerű József Attila idézettel indítani egy, a Tátráról szóló bejegyzést... Keresünk egy Tóth Árpádosat:

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

Én is így éreztem valahogy, amikor elindultunk felfelé, a Kriváň nevezetű hegy csúcsának irányába. Akkor persze még fogalmunk sem volt, hogy mennyi utat kell addig még megtenni. Mindig abban reménykedtünk, hogy na biztosan a következő csúcs lesz az. De amint felmásztunk újabb és újabb csúcsok bukkantak fel. Már az induláskor elkezdtem érezni, hogy van vádlim. Egyre jobban húzodott, és egyre inkább kezdtem attól tartani, hogy nem fogok tudni felmászni a csúcsra. Hiába ilyen öregen az ember már ne vállalkozzon 2500 méteres csúcsok megmászására. Aztán a tüdőm is kezdte feladni a harcot. Ugyanazt kezdtem érezni, mint a múltkor futás közben. Úgy látszik gyenge a tüdőm. Vagy lehet, hogy elrontottam... ? Mr. Gendáj persze már régen lehagyott minket, mert most sem bírt a vérével. :) Ahogy biciklitúrán sem szokott.

Na akkor kellett összeszorítanom a fogam. Olyan nincs, hogy egy hegy engem legyőzzön. Úgyhogy nekiindultam. Csak azt vettem észre, hogy sorra hagyom le a többi kedves turistát. Siettem, hogy utolérjem Gandhit. Gondoltam, csak megálll majd valahol. Már húzós ideje egyedül kapaszkodtam fel, és kezdtem azt gondolni, hogy nem jó felé megyek, amikor hátulról hallottam, hogy a nevemet kiabálják. Na ki lett volna? Gandhi :) Kicsit meglepődtem. Kiderült, hogy tett egy rövid kitérőt valamilyen partizán bunkerhez. Ekkor azonban a csúcshoz képest még nem voltunk sehol. Pedig azt hittük ez már az út fele.

Ahogy haladtunk egyre feljebb, kicsit megváltozott az éghajlat. A nyárból ősz lett, és egy csúnya felhő, aztán a felhő maradt, egyre hidegebb lett, és feljebb beköszöntött a tél is. Nem láttunk semmit. Egyszer megálltam egy kiugró sziklán, és körülnéztem. Csak a tejfehér felhőt láttam magam körül. A halál utáni állapotot tudnám így elképzelni. Csak egy kis ugrás, és lebeghettem volna. A legdurvább persze az utolsó 100-200 méter szint legyőzése volt. Csupa szikla, semmi növény, meredek hegyoldalak, és felhő, és köd... És fáradtság. Végül aztán sikerült. Bacchus, Gendáj és Dodi győztesen és összefagyva ücsörögtek a csúcson egy darabig, és csúcscsokival próbálták összeszedni a maradék lelkierejüket a lefelé tartó úthoz.

1100 méter szint lefelé. Nem könnyebb, mint felfelé. Aztán hárman megérkeztünk végül az autóhoz, és indultunk kedves szüleimért, akik a Csorba-tavat tűzték ki célul. Ott még a parton fél órán át kergettük egymást. Mire sikerült összfutnunk, jópár kört leróttam. Úgy kell neked Dodi. Miért vagy mindig nyugtalan?! De nem bírtam egy helyben ülni. Túl fáradt, és ideges voltam ahhoz. Aztán a finom vacsora, és a tatranski čaj megtette a hatását. Egyből jobb kedvem lett. Még az elalvás is könnyen ment.

Másnap, amikor alig bírtam felkelni, mert annyira fájt minden izmom, a hátamtól elkezdve a bordaközi izmokon keresztül a combomon át a vádlimig mindenem, hálát adtam azért, hogy van egyáltalán lábam, hogy van mivel felmásznom ezekre a gyönyörű helyekre. De nagyon jól esett elfáradni. Ahogyan menni is. Csak a hegyekben érzem magam igazán otthon. A hegyek tetején, vagy a biciklin. Nagyon szép volt, mégha nem is láttunk túl sok mindent a felhők miatt. Csak egyvalami hiányzott végig... Egyvalaki. :)