Az indulás...
Az indulást is le kell írnom, mert az is kicsit vicces volt.
Bacchus és Dodi Gandhival utazott egy autóban, kedves szüleim pedig külön kocsival. Persze pont egyazon hajnalban kellett indulnunk, mint az olaszországosok (énekkar). Úgyhogy tömegszállás volt nálunk, Bacchus is itt aludt, és tesóm barátnője is. Hát "aludt". Aludni nem sokat aludtunk. Én meg főleg nem, mert a nappaliban "aludtam" ill. próbálkoztam.
Hajnalban persze nem készültünk el a megbeszélt időpontra. Fél órás késéssel megérkeztünk az iskolaudvarra. Gandhi persze még pakolt. De ezt amúgy sejtettük. Hát jó. Minket otthagytak a majdnem esőben, Gandhi visszament pakolni, és enni, anya és apa pedig elindult.
Próbáltuk találgatni, vajon mennyit fogunk még várni Mr. Gendájra. Úgy döntöttünk, hogy sokat, ezért elindultunk, hogy feltaláljuk magunkat. :)
Sikerült is. Találtunk három db békatalpat. Kettő éppen méretes volt. Ez nem lehet véletlen. Azonnal cipőt le, talpakat fel. Na akkor versenyfutás. A földszinten nem mertünk csattogni, nehogy Abigél néni csúnyán nézzen ránk. Hajnali hatkor talán én is csúnyán néztem volna. Úgyhogy irány a rendház. Két emeletet megmásztunk békatalpban. :) Aki csinált már hasonlót, az most biztos nevet. :) A rendház előtt aztán nekiálltunk futni. A csattogásra előmászott Gandhi. És azt mondta: Mindjárt jön! Ezt az állítást osztottuk, szoroztuk, és úgy döntöttünk, hogy még ráérünk. :) Még egy jó ideig valóban rá is értünk, aztán nagy nehezen azért csak sikerült elindulnunk a világ lejgobb helyére, a TÁT-ra.
Az útról meg ne is beszéljünk. Fejfájás, hasfájás, gyomorfájás. Borzasztó volt. Az egészben az a 8 óra elveszett idő zavar, mert nem lehet csinálni közben semmit. Olvasni kocsiban nem tudok. (Bár már az A betűt ismerem. Gandhi azt mondta, hogy pont úgy néz ki, mint egy havas hegycsúcs, innen sikerült megjegyeznem.) Beszélgetni nem lehet, mert mindenki hátat fordít, kazettahallgatás közeben elalszom. Csak aludni lehet. Azt is kényelmetlenül. Meg nézelődni, ha nincs éppen sötét. De a Tátra minden ilyen kínszenvedést megér.
Bacchus és Dodi Gandhival utazott egy autóban, kedves szüleim pedig külön kocsival. Persze pont egyazon hajnalban kellett indulnunk, mint az olaszországosok (énekkar). Úgyhogy tömegszállás volt nálunk, Bacchus is itt aludt, és tesóm barátnője is. Hát "aludt". Aludni nem sokat aludtunk. Én meg főleg nem, mert a nappaliban "aludtam" ill. próbálkoztam.
Hajnalban persze nem készültünk el a megbeszélt időpontra. Fél órás késéssel megérkeztünk az iskolaudvarra. Gandhi persze még pakolt. De ezt amúgy sejtettük. Hát jó. Minket otthagytak a majdnem esőben, Gandhi visszament pakolni, és enni, anya és apa pedig elindult.
Próbáltuk találgatni, vajon mennyit fogunk még várni Mr. Gendájra. Úgy döntöttünk, hogy sokat, ezért elindultunk, hogy feltaláljuk magunkat. :)
Sikerült is. Találtunk három db békatalpat. Kettő éppen méretes volt. Ez nem lehet véletlen. Azonnal cipőt le, talpakat fel. Na akkor versenyfutás. A földszinten nem mertünk csattogni, nehogy Abigél néni csúnyán nézzen ránk. Hajnali hatkor talán én is csúnyán néztem volna. Úgyhogy irány a rendház. Két emeletet megmásztunk békatalpban. :) Aki csinált már hasonlót, az most biztos nevet. :) A rendház előtt aztán nekiálltunk futni. A csattogásra előmászott Gandhi. És azt mondta: Mindjárt jön! Ezt az állítást osztottuk, szoroztuk, és úgy döntöttünk, hogy még ráérünk. :) Még egy jó ideig valóban rá is értünk, aztán nagy nehezen azért csak sikerült elindulnunk a világ lejgobb helyére, a TÁT-ra.
Az útról meg ne is beszéljünk. Fejfájás, hasfájás, gyomorfájás. Borzasztó volt. Az egészben az a 8 óra elveszett idő zavar, mert nem lehet csinálni közben semmit. Olvasni kocsiban nem tudok. (Bár már az A betűt ismerem. Gandhi azt mondta, hogy pont úgy néz ki, mint egy havas hegycsúcs, innen sikerült megjegyeznem.) Beszélgetni nem lehet, mert mindenki hátat fordít, kazettahallgatás közeben elalszom. Csak aludni lehet. Azt is kényelmetlenül. Meg nézelődni, ha nincs éppen sötét. De a Tátra minden ilyen kínszenvedést megér.
Megjegyzések