Arról, hogy a hazugság megmérgez egy kapcsolatot

"Az életben tehát számos alkalommal el kell nyomnunk véleményünket, érzelmeinket, gondolatainkat, még tudásunk kifejezésének vágyát is. Milyen szabályhoz tarthatja akkor magát az, aki ragaszkodik az igazsághoz?

1.Sohasem szabad valótlant állítani.
2.Észben kell tartani, hogy az igazság elhallgatása lehetőség szerint mindig hazugság, s így mindig komoly erkölcsi megfontolást igényel.
3.Fontos, hogy ha az ember úgy dönt, elhallgat valamit, ezt sohase személyes érdekből, hatalomvágyból tegye.
4.Az igazság visszatartásának döntését mindig arra a felismerésre kell alapozni, amire annak a személynek van szüksége, akitől visszatartjuk az igazságot.
5.Más szükségleteinek felismerése rendkívül összetett és felelősségteljes folyamat, amelyet csak akkor végezhetünk el bölcsen, ha szeretet él bennünk az érintett fél iránt.
6.Más ember szükségleteinek a felmérésében elsőrangú annak a megítélése, hogy az érintett személy milyen mértékben tudja az igazságot felhasználni saját lelki fejlődésében, s szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek ezt a képességet többnyire nem jelentősége szerint értékelik.”
(M. Scott Peck: A járatlan út).

Tegnap este pakoltam a fiókjaimban, és a kezembe akadt egy papír, amire valamilyen célból kiírtam ezt a részletet. Elcsodálkoztam, ugyanis pont azon gondolkodtam, hogy miért hazudik az ember? Sok mindenre jutottam. Szerintem leginkább félelemből, mert bizonytalan a másik szeretetében, bizonytalan abban, hogy elfogadják olyannak, amilyen, mert fél vállalni önmagát és az érzéseit. A hazugságra nem szabad építeni. Ha csupa valótlan állítás alkotja egy kapcsolat alapját, akkor az összedől, mint egy homokvár, amint jön egy erősebb szél.
Mivel jár a megbocsátás? Azzal, hogy megpróbálok mindent elfelejteni, és mosolyogva újrakezdeni? Vagy azt mondom, hogy megbocsátok, de nem felejtek! Nem, ez nem jó. Bár tudnám... Mennyi mindent nem tudok még az életről... Valaki bölcs igazán írhatna hozzá egy-két okos gondolatot...