Reflektálás Hansnak

Tudod Hans, igazad van. Februárban úgy éreztem, hogy egy nehéz döntés előtt állok. Azt hiszem, sejted miről beszélek, hiszen ez köztünk is okozott némi problémát. Szóval ebben az időszakban leültem beszélgetni Gandhival. És tulajdonképpen pont ezekről a dolgokról beszélgettünk. Mondtam neki, hogy ugyan senki nem ért velem egyet, de ha én nem adok esélyt az embereknek, vagy nem próbálom meg őket elfogadni, akkor én hogyan várhatnám el, hogy engem bárki elfogadjon, vagy esélyt adjon nekem? Hiszen mindenki olyan könnyen tudja mondani, hogy "én tökéletes vagyok, a másik tele van hibákkal". Frászt. Mi magunk is ugyanúgy tele vagyunk hibákkal. Ha mindig tökéleteset keresnénk, akkor egész életünkben boldogtalanok lennénk. És talán pont ettől szép és nehéz is egyben ez az egész. Nehéz, mert meg kell tanulni elfogadni, küzdeni, kitartani, viszont szép, mert az ember megtanul elfogadni, küzdeni, kitartani, és mindemellett talán törekszik jobbá is válni. És nagyon örültem, mert ezekre a gondolatokkal Gandhi is egyet értett. Aztán hirtelen mondott egy idézetet egy versből. Már nem emlékszem pontosan, hogy ki írta a verset és hogy szól pontosan az idézet, de valami olyasmi volt a lényege, hogy egy lány megállapítja, hogyha lett volna még elég ereje álmodni, akkor még mindig királyfinak látná a békát. És azt kell, hogy mondjam, hogy sajnos vannak esetek, amikor az ember úgy érzi, hogy kevés a szeretet és az elfogadás. Vagy talán pont ez az? Hogy bennünk kevés a szeretet? Korántsem vagyok még olyan bölcs, mint a nagyok. De ha válaszokat kapok, akkor ígérem, közlöm.