Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

Mert Árnika és szegény Dzsoni jött a Százarcú Boszorka háza felé. Áradt belőlük a Hétfejű Tündér jóságos fénye; tudta a Százarcú, hogy e fölött a két ember fölött bizony nincsen hatalma.
- Te, te szegény Dzsoni - mondta dühösen -, te vagy mindennek az elrontója! Hogy az ördög vinné el azt az átkozott szabadságodat! Te, te világ legszabadabb embere.
- Mit átkozódik, öreganyám? - mondta neki szegény Dzsoni. - Nem unja állandóan rémítgetni az embereket, nem unja a sok gonoszságot, ármányt, kétszínűséget, hepciáskodást, kackiáskodást, üvöltözést, süvöltözést? Soha nem jutott eszébe, hogy meg is szerethetne végre valakit, sohasem jutott eszébe, hogy végre segítsen valakin?
- Ó, te ostoba, jószívű ember, te érzelemmel megvert! Tudod te, milyen öröm rémült arcokba bámulni? Tudod te, milyen érzés viharként cibálni az erdőt? Farkasként ordítani, füstként gomolyogni? Mit tudsz te?!
- Lárifári - mondta szegény Dzsoni -, szerette már magát valaki?
- Nem - mondta Százarcú.
- S maga szeretett már valakit?
- Nem - mondta a Százarcú.
- Na látja! Akkor fogalma sincs, mennyivel többet ér az mindenféle seprűnyélen röpködésnél.