"Halhatatlanok vagytok!"

Kedves Osztálytársaim, és kedves Azok, akik még voltak olyan kedvesek, és írtak a kék emlékkönyvbe, és adtak magukról tablóképet (név szerint Berta, Beni, Béla (a csiga), Juhi, Jucus és Gandhi úr)!

Olyan űr van bennem, mint a ballagás napján. Szomorú vagyok, elkeseredett, magányos, és üres mint egy váza, amikor kidobják belőle az elhervadt virágot. Nagyon hiányoztok, és képtelen vagyok a végvári harcokra koncentrálni. Még 5 nap és mindennek vége. Hiába mondogatják egyesek, hogy akikkel akarom, úgyis tudom tartani a kapcsolatot, egy frászt. Iszonyú méreteket ölt a távolság, rámszakad az egyedüllét.
Sok szépszemű ember mosolyog rám, ahogy lapozom a könyvet. Árad a szemetekből a tisztaság. A kékek mélysége, a barnák melegsége... Az én szemem most két könnycseppet is ejtett a múlt emlékére.
"Ennél az egyszerű mondatnál többet nem mondhatunk egy barátnak: Rám mindig számíthatsz! Nem kell tennem, nem kell bizonygatnom semmmit, csak biztosítalak arról, ott leszek, ha szükség lesz rám."-írta egy kedves Ember.
Amikor Freeman bejegyzésénél olvasom vissza életem mottóját, amit minden németórán újra és újra elismételtünk egymásnak, mindig elsírom magam. "A felhők felett mindig kék az ég!"
Hiányoztok!