Az igazi űr

A ballagás semmi sem volt ahhoz az űrhöz képest, ami most bennem van. Banketten már elsírtam magam, és nem tudok örülni az érettségi bizonyítványomnak, annak, hogy itt a nyár, valami új kezdődik ősszel... Mindezt azért, mert már nem tartozom sehová. Hivatalosan már nem vagyok az iskola diákja, felnőttem, és ilyenkor valóban egyedül érzi magát az ember. Mintha minden kilátástalan lenne... Annyi mindennek örülhetnék, meg természetesen nem lesz olyan, hogy nem leszünk ott egymásnak, ráadásul a fél nyarat együtt töltöm azokkal a barátokkal, akiket nagyon szeretek, és Gandhi Úrral is. Hétfőn vagy kedden elbúcsúztatjuk Pötyi bácsit, és ki tudja, hogy mikor látjuk Őt legközelebb. Azok, akiket igazán a szívünkben hordunk, mindig kötel lesznek, menjenek akár Szegedre vagy a világ másik végére. Mindig marad egy "Gézányi", egy "Ritányi", egy "Fanninyi"... hely a szívemben, ami pont rájuk van szabva. Pötyi bácsit azért említem annyiszor, hogy tudja, hogy mi soha nem felejtjük el, és hogy utána fogunk menni Szegedre, és beszélgetünk Koncz Zsuzsiról, meg Tóth Árpádról, Nietzche-ről, meg természetesen az élet nagy dolgairól...